5.2.1. „Szükségletcsoportok” (Hilfebedarfsgruppen)
Berlin 2001-ben vezette be Metzler által kidolgozott szükségletfelmérő eljárást. Ez az eljárás összesen hét területen és azon belül is 34 itemre bontva méri fel az egyéni szükségleteket (Metzler 2001):
- „Mindennapi életvezetés“ (7 Item)
- „Alapvető szükségletek“ (6 Item)
- „Szociális kapcsolatok“ (3 Item)
- „A társadalmi és kulturális életben való részvétel“ (5 Item)
- „Kommunikáció és orientáció“ (4 Item)
- „Emocionális és pszichés fejlődés“ (4 Item)
- „Egészségfejlesztés és - megőrzés“ (5 Item).
A felmérés eredményeként kapott pontszámok alapján a fogyatékos személyeket egyéni szükségleteinek megfelelően öt szükségletcsoportba sorolták, ahol az I csoport minimális támogatási szükségletet az V. csoport pedig ezen a skálán a legnagyobb támogatási szükségletet jelentette. A lakóotthonokban élő értelmi fogyatékos személyek esetén gyakorlatilag az I. és II. csoport nem jelent meg, így a lakóotthonok számára a III., IV., és V. szükségletcsoport volt az irányadó. Ezen csoportok alapján állapították meg, hogy egy adott lakóotthonba hány pedagógiai kísérőre van szükség. Az így kialakított rendszer alapgondolata, hogy a halmozottan fogyatékos személyek ellátása se ütközzön nehézségekbe, hiszen minél magasabb a fogyatékos személy besorolása, annál több munkaórára váltják be a fenntartók a megállapított szükségletcsoportokat. A súlyosan–halmozottan fogyatékos személyek számára nem hoztak létre külön intézményeket, hanem e modell segítségével igyekeztek számukra is feltételeket biztosítani a társadalmi részvételre. Azt lehet mondani, hogy az elgondolás a gyakorlatban részben visszhangra talált. A lakóotthonokban megjelennek a súlyosan–halmozottan fogyatékos személyek, azonban bizonyos kritériumok mentén megfigyelhető egy szelekciós folyamat (lásd 5.4. és 5.5. alpontokat). 2010-ben elindult egy reform, melynek eredményeként a három csoportot a lakhatás területén hat csoport váltja fel. Az alapelgondolás azonban azonos maradt.