4.5.1. Németország

A II. világháború után közel a 60-as évekig az orvosi modell és a nagy intézetek megkérdőjelezése nem talál széles érdeklődésre. 1958-ban magalakul a Lebenshilfe mint szakemberekből és érintett szülőkből álló érdekvédelmi csoport, akik a felnőtt értelmi fogyatékos személyek számára is emberibb körülményeket követeltek. A szervezet a kezdeti 15 főről viszonylag gyorsan növekedett, ma mintegy 130.000 tagja van (Lebenshilfe 2013). Nagyságából és szerteágazó felvállalt feladatából adódóan a civil szektorban az értelmi fogyatékos személyek egyik legjelentősebb képviselője Németországban, mely komoly nyomást képes gyakorolni a politikai döntéshozókra. E szerepük már a szervezet korai éveiben is megmutatkozott, és a 70-es években elinduló reformfolyamatoknak is részeseivé válnak. Németországban a reformoknak köszönhetően a 70-es évek végétől a lakóotthoni koncepció kapja a vezető szerepet. A városrészekbe integrált kiscsoportos lakóotthonok és a hozzájuk kapcsolódó a hétköznapok struktúráját biztosító napközi otthonok, illetve védett munkahelyek válnak meghatározóvá mint alternatívák a nagy intézetekkel szemben (Aselmeier 2008).

Ma Németországban egyfajta kettősség jellemző, egyrészt az ország területén a nagy intézmények továbbra is jelen vannak az értelmi fogyatékos felnőttek ellátásában, másrészt további reformtörekvések figyelhetőek meg. 2001-ben elfogadott „Rehabilitációs törvény” (SGB IX) lehetővé teszi a személyre szabott költségvetés kísérleti modellekben történő kipróbálását (Aselmeier 2008), 2008 óta pedig minden fogyatékos személynek joga van a személyre szabott költségvetés formájában történő szolgáltatáshoz (Rohrmann 2012).

Így a közösség alapú ellátás, illetve annak elemei korunkban egyre inkább a szakmai és szociálpolitikai törekvések középpontjába kerülnek Németországban, a gyakorlatba való átültetése azonban csak nagyon lassan halad előre.