Skip navigation

2.4.1. A telekommunikációs elmélet

A Shannon-Weaver modell kommunikáció alapmodellje, a II. világháború idején keletkezett, célja az információ minél tökéletesebb továbbítása volt. Kutatásuk helyszínéül a Bell-telefonlaboratóriumok szolgáltak. A csatornán, azaz a tényleges közvetítő eszközön történő információátadást lineáris, egyirányú folyamatként értelmezték. Róka kiemeli, hogy Shannon és Weaver a telefonkábelt és a rádióhullámokat tekintette csatornának, a rádióvevőt pedig befogadóként értelmezték (Lázár, 2001; N. Horváth, 2006; Róka, 2007).

Elsőként ebben a modellben fogalmazták meg, hogy a kommunikáció széleskörű értelmezésben az információ továbbítása, amely független a feladótól, vevőtől, jeltől és kódtól (Buda, 1988). Shannon és Weaver a kommunikációkutatás problémáit illetően három szintet különböztetett meg. Technikai, szemantikai és hatékonysági szempontok voltak ezek (Lázár, 2001; Róka, 2007; Gászpor, 2010).

A modell elsősorban a tele- és tömegkommunikációs folyamat alkotóit írja le, de az interperszonális kommunikáció modellezésére is alkalmazható. A folyamat a következő elemekből áll. Stimulálás, kódolás, továbbítás, dekódolás, internalizáció, zaj, feedback, információ, redundancia és entrópia, csatorna, médium és végül kódok. Az egyes elemekről részletesebb leírás a szakirodalomban olvasható (Róka, 2007).

A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. In: A kommunikáció alapjai szemelvénygyűjtemény.  (Buda,1988, 25. o.)