Skip navigation

8.1. Kit tekintünk súlyos-halmozott fogyatékos személynek?

A súlyos-halmozott fogyatékosság meghatározása korántsem egyértelmű feladat. Márkus (2003) számos aspektusát felsorolja a meghatározásnak, így megközelíthető orvosi, pszichológiai, jogi, pedagógiai, szociológiai, perszonális és még számos oldalról egy lehetséges definíció. Hazánkban a súlyos-halmozottan fogyatékos személyek definíciójának a gyógypedagógiai gyakorlat alapján az alábbi személyeket tekintjük:”akik legalább két területen minősülnek fogyatékosnak és ezek közül legalább az egyik területen a legsúlyosabb minősítést kapják.” Jelen fejezet csak azon súlyos-halmozottan fogyatékos személyek kommunikációját helyezi középpontba, azon belül is azon személyek kommunikációját, akik a legsúlyosabb értelmi fogyatékos minősítést kapták. Esetükben a verbális kommunikáció nehezített, sok esetben teljesen hiányzik. A hiányzó kommunikáció következményeként a környezettel való kontaktus felvétel nehezített, legyen az szűkebb vagy tágabb környezet, ennek a következménye pedig az izoláció (Fröchlich 2010).

Paul Watzlawick híres mondata: „Nem lehet nem kommunikálni”, a súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek esetén értelmezhető úgy is, mintegy a pedagógus attitűdjét és pedagógiai filozófiáját magában foglaló jelmondat. A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyekkel történő kommunikáció sokszor igen nagy kreativitást igénylő feladat a pedagógus részéről. A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek kapcsán a kommunikáció értelmezése a szakmai viták során két pólus között mozog: a kommunikáció szűkebb és tágabb értelmezése között.