Skip navigation

2.5.3.1. A beszéd és a nyelv viszonya

A beszéd és a nyelv viszonyát illetően szükséges megválaszolni a genetikus és funkcionális elsőbbség kérdését. A nyelvtudósok és hétköznapi emberek mindig érdeklődtek a nyelv eredete iránt. Napjainkban már bizonyított tényként fogadjuk el, hogy a nyelv a beszédből származik, míg a beszéd önállósodási és minőségbeli fejlődési folyamatok eredménye, melynek segítségével külső és belső ingerekre reagálunk hangos formában. A nyelvek, illetve bizonyos nyelvi rendszerek eredete azonban a mai napig megválaszolatlan. Azt feltételezzük, hogy a beszéd terméke a nyelv, azaz a beszéd már előbb létezett, s csak később alakult ki a nyelv, ami önálló, saját törvényekkel rendelkező rendszerként funkcionál (Deme, 1987).  

A beszéd genetikus elsőbbsége mellett funkcionális téren is megfigyelhető az elsődlegesség. A beszéd szerepe kapcsolatteremtés, melynek eszköze a nyelv. A beszéd társadalmi szerepe közvetlen, míg a nyelvé közvetett, éppen előbbin keresztül. Egyik sem nélkülözi a másikat, azonban míg a nyelv a beszéd összetevője, addig a beszéd a nyelvhez elengedhetetlen fontosságú. Hiszen a nyelv önmagában fejlődésre, változásra képtelen, ezek a folyamatok csak a beszédben valósulnak meg. Következésképpen a beszéd függetlenül létezik, miközben a nyelv egy függő létező (Deme, 1987). 

A beszéd és a nyelv között szoros kapcsolat figyelhető meg, egymásra vannak utalva. A két fogalom nem szinonimái egymásnak, mégis elválaszthatatlanok egymástól. A nyelv ismerete a beszéd és beszédtevékenység kritériuma, annak előfeltétele. A beszéd a nyelv létezésének bizonyítéka, olyan tevékenység, melynek segítségével a kommunikációt és a közlést meg tudjuk valósítani (Bakos, 1984).

A kommunikációs folyamatban általában egy beszélő és egy hallgató vesz részt. A beszélő verbális kapcsolatot teremt a hallgatóval. A kapcsolatteremtésben nyelvi elemek és jelek segítik (fonémák, alaktani elemek, morfémák, szavak, mondatok), melyeket a nyelvi eszköztárból válogat, produkál és kódol. A dekódolás, felfogás és megértés a hallgató feladata. A beszéd társas cselekvés, melynek alapegysége a mondat. A mondat olyan lezárt egység, ami egyrészt közlő szerepet tölt be, másrészt érzékelteti a nyelvi jelek, szavak, szórészek és nyelvi jelekből alkotott szerkezetes egységek beszélőhöz, hallgatóhoz és a beszéd tárgyához való kapcsolatát (Bakos, 1984).

A beszéd az a tevékenység, melynek során az egyén a nyelvi jeleket alkalomszerűen, egyénileg használja. Ezekben a szubjektív beszédtevékenységekben érzékelhető a nyelv. Az ember a nyelvet készen „kapja”. A nyelv és a beszéd összefügg. A nyelv határozza meg a jeleket és a jelek használatát, s ezzel együtt a beszéd és a közlés eszköze. A nyelv és beszéd nem szembeállítható egymással (Bakos, 1984). 

 Kálmán és Trón (2007) a természetes nyelv, mint jelrendszer jelzési szintjei alapján tesz különbséget a nyelv és beszéd között. A nyelv említett szintjei a jelkészlet és a jelhasználat. Azokat az egységeket és részrendszereket, melyek a jelkészlethez tartoznak, nyelvnek, melyek pedig a jelhasználattal kapcsolatosak, beszédnek nevezzük. A nyelvi rendszer alkotóelemei azok a szabályok, melyek a jelek felépítését és az összetett jelek alkotását határozzák meg. Amennyiben a jelekből megfelelő nyelvi szabályok szerint szövegeket hozunk létre, már beszédbeli jelenségekről beszélhetünk. A nyelv és beszéd szintjét nyelvészeti szempontból szükséges különválasztani.

A különbségtétel Saussure nevéhez kötődik, aki megkülönböztette a nyelv közösségi és egyéni sajátosságait. A langue (nyelv) és parole (beszéd) kifejezések a nyelv egyéni és társadalmi oldalának megnevezésére szolgálnak. A langue és parole kettősségében azonban a társadalmi és egyéni mozzanatot nem lehet szembeállítani, ugyanis a nyelv és a beszéd tulajdonképpen ugyanannak a dolognak, a nyelvnek két eltérő szemlélete. A beszédben minden esetben felfedezhető a nyelv, tehát a langue és parole egymástól függetlenül nem léteznek (Bakos, 1984).