1.1. A fogalmak változása

Az elmúlt évtizedekben a terminológia változása erőteljesen érzékelhető. A gyógypedagógia tradicionális megközelítése a biológiai állapot megváltozásában ragadta meg a fogyatékosság fogalmát, a problémát pedig a fogyatékos személyben látta. Ez a felfogás hosszú ideig nem változott.  A személyorientált megközelítés akkor beszél fogyatékosságról, ha a zavartalan fejlődésmenethez, a képességek megszokott struktúrájához képest az egyén tulajdonságaiban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változások is fellépnek. Ezeket megfelelő klinikai, diagnosztikus eszközökkel ki lehet mutatni, ezért általában negatív eltérésekként, deficitekként értelmeződnek (Földes, 2002). A gyógypedagógiai fogalmak mindig tükrözték a fogyatékos személyek iránti társadalmi attitűdöt (Meggyesné, 2012). Az enyhén értelmi fogyatékos tanulónépesség elnevezése a 19. század végétől a 20. század második harmadáig tükrözte a fogyatékosság tradicionális megközelítését, debilis (gyengefelfogású) gyermekeknek hívták ezt a tanulónépességet.

A fogalmak, terminológiák próbálják követni a szemléletváltozást, de hosszú idő, amíg eljutnak az elméleti műhelyektől a gyakorlatig, illetve a társadalmi szervekig. Máig nincs egységes fogalomhasználat a gyógypedagógus szakma, az érintett gyógypedagógiai népesség, a jog nyelve, a médiában használt nyelv és a köznyelv között. Míg a nyugat-európai országok szociális szinten ragadják meg a fogyatékosság lényegét, és a szóhasználataik is ezt tükrözik, addig a magyarországi fogalmak a pszichés fejlődés zavarai, illetve funkciók szintjén létrejövő zavarokat képezik le (Pl.: mozgásfogyatékos, értelmi fogyatékos- képességek szintjén definiál) (Meggyesné, 2012).