6.3.1. A szociális kompetencia normál és eltérő ütemű fejlődése

A szociális kompetencia normál és eltérő ütemű fejlődése!

A szociális kompetenciára a kétirányú fejlődés jellemző, mely a szabadságfok, a kreativitás növekedésével (hierarchizálódás) és a proszocialitás fejlődésével írható le (Nagy és Zsolnai, 2001). Az első típusú fejlődés állomásai:

- minimális szintű szabadságfok, kreativitás, vagyis a genetikus szintű szociális kompetencia;

- implicit szinten működő szociális képességek kialakulása, melynek eredményeként az öröklött készlet tapasztalati elemekkel egészül ki, vagyis a tapasztalati szintű szociális kompetencia fejlődik;

- az értelmező szintű szociális kompetencia alakulásához a normatív szociális szabályok adaptálása és alkalmazása szükséges;

- a legmagasabb szinten az egyén képessé válik szociális kompetenciájának, illetve annak komponenseinek megismerése által szándékos szabályozásra, azaz eljut az önértelmező szintű szociális kompetencia fejlődési szakaszába.

A második típusú fejlődés esetében a szociális kompetencia minőségi fejlődése történik (Nagy, 2000; Nagy és Zsolnai, 2001) .

A szociális kompetencia fejlődését befolyásolják (Nagy és Zsolnai, 2001 alapján):

- az egyén személyiségéből fakadó tényezők (például: pozitív önértékelés, pozitív attitűd, hatékony kommunikációs készség, problémamegoldó készség);

- a család által képviselt tényezők (például: szülő-gyermek kapcsolat, szülők szociális kompetenciája, megfelelő szülői elvárások, pozitív szülői modell);

- az iskolai környezetből eredő tényezők (például: a pedagógus, a szociális klíma, a kortárscsoport); valamint

- a kulturális hatások.

A szociális kompetencia kapcsán fentebb tárgyalt kognitív összetevőknek azonosítása által nyilvánvalóvá vált, hogy a kognitív kompetencia és a szociális viselkedés kapcsolatban áll egymással, azaz, hogy a kognitív képességek funkcionálása hatással van a társas viselkedésben szerepet játszó pszichés funkciók működésére (Kasik, 2007). A kognitív képességek, az intellektuális teljesítmény és a szociális kompetencia közötti kapcsolat az intellektuális képességzavarral küzdő gyermekek és tanulók esetében jól vizsgálható. Az intellektuális képességzavar a mentális retardáció fogalmát felváltó megjelölés. Az érintett populációt illetően integrálja e kérdéskör kulcstüneteit, az intellektuális-kognitív, valamint az adaptív képességek akadályozottságát (Lányiné, 2009).

Radványi (2011) cikkében segítséget találhatunk az intelligencia és a szociális kompetencia kapcsolódási pontjainak feltérképezéséhez. Greenspan és Greensfield (1992, idézi Radványi, 2011) általános kompetenciára vonatkozó összefoglaló modellje az intelligencia három típusát különbözteti meg: a konceptuális-, a praktikus- és a szociális intelligenciát. Az ábráról leolvasható, hogy a praktikus- és szociális intelligencia a szociális kompetencia intellektuális (kognitív) elemeihez tartozik.

Az általános kompetencia összefoglaló modellje Greenspan és Greensfield (1992) alapján, az AAMR definíció területeinek jelzésével (Radványi, 2011: online).

A mentális sérüléssel küzdő gyermek életkorának növekedésével a készségek és az életkor közötti diszkrepancia is egyre erőteljesebbé válik. Az értelmi elmaradás fejlődési következményeket von maga után, melyek a szociális funkcionálás területén is változásokat eredményeznek. Elmaradások tapasztalhatók például az érdeklődési területeket illetően, mely nehézséget okozhat a másokhoz való kapcsolódás során. A szociális fejlettség eltérő szerveződése megmutatkozhat abban is, hogy a gyermek bizalmas módon lép kapcsolatba idegenekkel, nem tud különbséget tenni az ismerősökkel és az idegenekkel való kapcsolatlétesítés között (Semrud-Clikeman, 2010).

A mentális elmaradás mértékének növekedésével a pszichés rendellenességek is növekednek, illetve a szociális készségek szignifikánsan csökkennek, mellyel párhuzamosan negatív szociális viselkedésminták jelennek meg (Matson, Smiroldo és Bamburg, 1998; Njardvik et al., 1999), valamint az agresszió és az önsértő viselkedés valószínűségének emelkedése is tapasztalható (Duncan et al., 1999).

A viselkedés és a kontextus illeszkedése a szociális kompetencia fontos eleme. Amennyiben a gyermek nem észleli, és nem érti meg az illeszkedési hiányt, problémák jelentkeznek a másokkal való interakció kialakításában. A fejlődés során bekövetkező eltérések hatással vannak a szociális kompetencia alakulására is (részletesebben lásd pl.: Semrud-Clikeman, 2010).