3.1. Az oktatást szabályozó korai törvények viszonya az értelmi fogyatékossághoz

Magyarországon 1868-ban válik kötelezővé az elemi népiskolába járás minden 6 éves gyermek számára. Éppúgy nem érvényes a fogyatékos gyermekekre, mint a nyugat-európai országokban kiadott iskoláztatási törvények.

A törvény értelmében a „testileg vagy szellemileg gyenge gyerekek rövidebb vagy hosszabb ideig felmentést kaphatnak az iskolába járás alól, az „elmebetegségben szenvedők, avagy taníthatatlan tompaelméjűek kizárandók a nyilvános intézetekből” (1868.évi XXXVIII. tv idézi Gordosné, 1990). Ez a diszkriminatív lépés a későbbiekben is sok feszültség forrása, mert a további népiskolai intézkedések sem vonatkoznak az elkülönített alsó fokú speciális oktató-nevelő intézményekre.

Az 1921. évi XXX. Népoktatási törvény már a fogyatékos gyermekekre is kiterjeszti a tankötelezettséget, de a nyilvános iskolából kizárja őket. A kizártaknak, „a testileg vagy szellemileg visszamaradt tanköteleseknek legalább egy része a közintézetek körébe sorolt gyógyítva- nevelő iskolákban/intézetekben tehetnek eleget tankötelezettségüknek”.

Akiket kizárt a törvény a nyilvános iskolából:

„1) oly szervi fogyatkozása van, amely a tanulmányokból való normális előhaladást lehetetlenné teszi,
2) ragályos, vagy undort keltő betegségben szenved,
3) elmebeteg vagy tompaelméjű,
4) a többi gyermek erkölcsiségét veszélyezteti”
(1921. évi XXX. Népoktatási törvény idézi Gordosné, 1990).

Az 1961.évi III. törvény szétválasztja a középsúlyos és enyhe fokban értelmi fogyatékos tanulók iskoláztatását.