3.2. A gyógypedagógiai tantervek korai generációja

A jelenlegi gyógypedagógiai intézményhálózat elődje, a kisegítő iskolák hálózata Magyarországon a 19-20. század fordulóján kezdett kialakulni. A 19. század végén kisegítő iskolai osztályok alakultak, majd 1904/1905-ös tanévben kezdte meg működését Éltes (Ellenbach) Mátyás vezetésével a Budapesti Állami Kisegítő Iskola (Budapest, Mosonyi u. 6.) (Mesterházi, 1998). A pedagógiai munka kezdetben kísérleti tantervek alapján valósult meg. Éltes Mátyás alkotta meg 1905-ben az „Ideiglenes Tantervet”, és 1909-ben az értelmi fogyatékos nevelőintézményei számára a „Tanterv és utasítás a budapesti Állami Gyógypedagógiai Nevelőintézet részére” című tantervet (Mesterházi, 1991). Mindkét tanterv praktikus volt, akceptálta az értelmi fogyatékos gyermek fejlettségi szintjét, fejlődési lehetőségeit.  Az 1905-ös dokumentum egyrészt ideiglenes tanterv volt a kisegítő iskolák számára, másrészt a Mosonyi utcai kisegítő iskola helyzetéről közölt információkat. Felsorolta, ki nem vehető fel a kisegítő iskolába:

• nagyfokú gyengeelméjűek,
• vak és siketnéma gyerekek,
• normális gyermek, akinek elmaradását például betegség okozza,
• olyan gyermek, aki csak egyes tantárgyakban gyenge,
• olyan rossz gyermek, aki javítóintézetbe való.

1949-ben jelent meg az 1909-es tanterv módosító utasítása a gyengébb képességű gyermekeket nevelő gyógypedagógiai intézetek számára (Mesterházi, 1991). A nevelési célt így foglalja össze: „Miután alig remélhető, hogy az oktatás révén ezek a gyermekek a normális egyének értelmi színvonalára emelkedjenek, tanításuk céljául nem is tűzhetjük ki, hanem megelégszünk azzal, hogy a meglévő képességeiket annyira kiműveljük, hogy a társadalomban helyet foglalhassanak, és szerényebb munkakört tölthessenek be. Amennyiben egyeseknél már a képzés ideje alatt mégis sikerülne a gyengébb képességűek és a normális gyerekek között lévő különbségeket kiegyenlíteni, azok a rendes elemi iskolába helyeztetnek át” (Gyengeelméjű gyermekek nevelése, Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola és Nevelőintézet Igazgatósága, 1949).”

Az 1952-ben megjelent a „Tanterv és módszertani útmutatás a gyógypedagógiai intézetek, iskolák és osztályok számára”, ami szoros kapcsolatot mutat az 1949-ben kiadott módosítással. Nem tartalmazza az értelmi fogyatékosság meghatározását, sem pedig a hármas kategóriát (debilis, imbecillis, idióta). A kísérleti, az átmeneti és az előkészítő osztályokban a fogyatékosság súlyossága szerint különítették el a gyerekeket. Illyés kritikával él a tantervvel szemben, amikor azt állapítja meg, hogy az összes képezhető gyermek elé ugyanazt a nevelési célt tűzte ki, és számukra egységes, 11 fokozatból álló nevelési rendszert ír elő (Mesterházi, 1991).

1957-ben kiadtak ugyan egy módosított tantervet, de végül nem vezették be. Két évvel később, 1957-ben jelent meg az értelmi fogyatékos gyermekek gyógypedagógiai intézményei számára „Tanterv és utasítás az értelmi fogyatékosat gyógyítva nevelő intézmények számára”. Problémát jelent a tananyag feldolgozásának szempontjából a csoportok heterogenitása, az imbecillis és a súlyosabb debilis tanulók keveredése. A követelmények kezdetleges meghatározásával azonban lehetővé tették a különböző fejlettségű tanulók teljesítményének megkülönböztetését.  Az 1952-es és az 1959-es tanterv központi eleme a munkára nevelés. A munkatevékenység szempontjából is rangsorolták az értelmi fogyatékos gyermekeket (kezdő, fejlődő és hasznos munkacsoport) (Mesterházi, 1991).

1963-ban kidolgozásra került a gyógypedagógiai intézmények tartalmi és szervezeti differenciálása, aminek következtében megváltozott az iskolatípus elnevezése. A debilis gyermekek számára a kisegítő iskolák, az imbecillis gyermekek számára a foglalkoztató iskolák biztosították a nevelés-oktatás folyamatát.  Az idióta gyermekeket képezhetetlennek nyilvánították. Az 1964-ben mind a kisegítő iskolák, mind a foglalkoztató iskolák számára új (kísérleti) tanterv jelent meg. A „Tanterv és utasítás a kisegítő iskolák számára I-II” meghatározza a kisegítő iskolába felvehető népesség körét. Nem vehetők fel az ép értelmű magatartási zavart mutató gyermekek, és az elmebeteg gyermekek.

A kísérleti tanterv tapasztalatait beépítve jelent meg a tantervek következő generációja 1970-ben: „Tanterv és útmutatás a kisegítő iskolák számára”. A kisegítő iskola céljaként a kommunista ember személyiségvonásainak elemi szinten történő fejlesztését határozza meg. Minimális módosítást végeztek (a túlterhelés csökkentése érdekében) 1973-ban a tanterven, és aztán 1978-ban kissé átdolgozva másodszor is kiadták. Az 1980/81-es tanévtől folyamatos bevezetésre kerültek a legújabb tantervi dokumentumok: „ A kisegítő iskola nevelési oktatási terve I-II-III.” (előkészítő osztály, alsó tagozat és felső tagozat számára) Az 1979-ben bevezetett tanterv egészen a Nemzeti alaptanterv (Nat) bevezetéséig érvényben volt (Mesterházi, 1991). Az enyhén értelmi fogyatékos (tanulásban akadályozott tanulókat oktató eltérő tantervű iskolák 1995-ig A kisegítő iskola nevelési-oktatási tervéből tanítottak. A Nat bevezetésére felmenő rendszerben került sor.