2.1. A kisegítő iskolai hálózat kialakulása

Magyarországon a súlyosabb fokban értelmi fogyatékos gyermekek első speciális intézményei kórháziskolák voltak. Hazánkban az első intézmények létrejöttéhez több időre volt szükség, mint a fejlettebb országokban, de a polgári átalakulással itt is elkezdődött az intézetek differenciálódása. Először a súlyosabb fokban értelmi sérült fiatalok differenciálása kezdődött meg. Az intézményeken belül kialakultak az ápoló-nevelő- foglalkoztató tagozatok. A súlyos és középfokban súlyosan sérültek eljutnak a nevelő tagozatba is, onnan egyéni elbírálás alapján bejuthatnak a foglalkoztató tagozatba. Amikor az enyhébb fokban sérültek nagy számban kezdtek el jelentkezni az intézetekbe, megindult a csak nevelő- foglalkoztató intézmények szervezése. Ez a fejlődés figyelhető meg Frim Jakab intézetében is, az államosítás után már csak az iskoláskorú, képezhető értelmi fogyatékos gyermekek maradtak az intézetben, az imbecillis és debilis tanulók csoportjai/osztályai különültek el. A kisegítő iskoláztatás Magyarországon a 19-20 század fordulóján indult el. Több neves korabeli szakember pártolta az értelmi fogyatékosok differenciált ellátását (Lendvay Benő, Szenes Adolf, Roboz József, Kelemen Ignác, Éltes (Ellenbach) Mátyás, Berkes (Berinza) János, Skultéty Lajos) (Gordosné, 1990).

Az enyhébb fokban sérült gyermekek szülei is belátják, hogy az elemi iskolákban történő mellőzést, gúnyolódásokat elszenvedő gyermekek sikeresebben tudnak a kisegítő iskolában tanulni. A századfordulón kétféle iskolatípus alakult ki. A kisebb településéken a népiskola mellett működő kisegítő osztályok, a nagyobb településeken pedig az önálló kisegítő iskolák. Az első kisegítő iskola 1904-ben Éltes Mátyás igazgatásával indult el, majd 1907-ben a Budapesti Állami Kisegítő Iskola a Mosonyi u.6. szám alá költözve már hatosztályos kisegítő iskolává szerveződött (Gordosné, 1990).

Az iskola épületében kapott helyet a Gyógypedagógiai Psyhológiai Magyar Királyi Laboratórium is, amit Ranschburg Pál vezetett. A két intézmény együttműködése eredményezte, hogy a további kisegítő iskolák megalakulásához kiemelkedő példát mutatott. A kisegítő iskola tanulói a gyengetehetségű gyermekek közül kerültek ki (lásd 2. fejezet). Az 1921. XXX tc. a fogyatékos gyermekekre is kiterjesztette a tankötelezettséget, de az iskolák száma egyenlőre nem gyarapodott (Mesterházi, 1998).

1950-től az intézmények száma gyorsan növekedett. Egyre több kisegítő iskola alakult, illetve a kisegítő osztályokat önálló kisegítő iskolákká szervezték. A tankötelezettség 15 év volt.

A kisegítő iskola elnevezést német mintára vezették be Magyarországon. A kisegítő iskolák oktató-nevelő munkáját szabályozó dokumentumokról a 4. fejezetben olvashatnak. A második világháború után kiépült a teljes körű intézményhálózat, a tantervek cserélődtek (lásd 4. fejezet), a tanulónépesség összetétele sokat változott, megnőtt a beiskolázott cigány tanulók létszáma (Mesterházi, 1998).