Az integrált-inkluzív nevelés típusai
Az integrált nevelés, oktatás megvalósulásának különböző fokozatai, típusai alakultak ki, amelyek esetében a legfontosabb alapfogalmak Csányi Yvonne (2007) szerint a következők: (1) lokális vagy fizikai integráció, (2) szociális integráció, (3) funkcionális integráció (részleges, illetve teljes), (4) spontán integráció, (5) fordított integráció.
A lokális integráció az együttnevelés legegyszerűbb változatát jelenti, a térbeli távolságot csökkenti. Ebben az esetben a sajátos nevelési igényű és az ép gyermekek közös épületben vannak, de gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs közöttük. Az egyik óvodai csoportot vagy iskolai osztályt a sajátos nevelési igényű gyermekek csoportja alkotja, akikkel gyógypedagógus vagy fejlesztő pedagógus foglalkozik. Bár az együttnevelés legalacsonyabb szintű változatáról van szó, mégis az együttnevelés lehetősége ebben a formában is benne rejlik. A fizikai közelség ezt egyszerűvé teheti például közös szabadidős foglalkozások szervezése által, de viszonylag ritkán élnek vele.
A szociális integráció az együttnevelés második szintje, ami a szociális közelítést, a szociális kapcsolatok kialakítását teszi lehetővé. A köznevelési intézményben kialakított fogyatékos gyermekekből álló csoportot tudatosan egyesítik kortársai közösségével az óvodai foglalkozásokon vagy tanítási órákon kívüli időben. A gyermekcsoportok keveredése történhet rendszeresen, folyamatosan például a szabad játék, séta, étkezés, valamennyi délutáni iskolai sporttevékenység alkalmával. A csoportok találkozása lehet alkalmi jellegű, időszakos is, mint például közös kirándulások, rendezvények, meghatározott tanításon kívüli tevékenységek során.
A funkcionális integráció az együttnevelés legmagasabb foka, amikor nem választják szét a gyermekeket az óvodai foglalkozásokon vagy a tanórákon, hanem együtt fejlesztik őket. Egyszerűbb változata a részleges integráció, amikor a sajátos nevelési igényű gyermek vagy egy fogyatékos gyermekekből álló kisebb csoport csak az idő egy részében van együtt a többiekkel, például a rajz, ének-zene, testnevelés foglalkozás idején. A teljes funkcionális integráció azt jelenti, hogy a sérült gyermek a teljes időt az ép társai között tölti a többségi nevelési-oktatási intézményben.
A spontán integrációnál hiányzik a tudatos, tervszerű fejlesztés, az együttnevelés előkészítés nélküli. Ebben az esetben a többségi intézménynek nincs tudomása a gyermek sajátos nevelési igényéről, mivel a szülő szakértői bizottságnál nem járt gyermekével. Így a gyermek külön szervezett megsegítésben, habilitációs, rehabilitációs fejlesztésben nem részesül, gyógypedagógus nem foglalkozik vele. A többségi intézmény pedagógusa maga igyekszik megoldani a problémákat, enyhíteni a hátrányokat.
A fordított integráció: ilyenkor a nem fogyatékos gyermeket fogadja be valamilyen speciális intézmény.