A sportkultúra elemeinek terjedése

A sportra, mint a kulturális jelenségre jellemzőek a diffúziós, vagyis terjedési mechanizmusok. Földrajzi értelemben terjedésen azt a folyamatot értjük, melynek során valami valahonnan kiindulva szétoszlik a földfelszín egy adott területén (Haggett, P. 2006). A sportkultúra elemei is származnak valahonnan, majd különböző sebességgel és különböző csatornákon szétterjedtek a térben (pl. a labdarúgás mint innováció Angliából indult el).

A térbeli terjedésének Haggett (2006) szerint alapvetően két változata létezik: az expanziós és a relokációs diffúzió. Az előbbi során az innováció (pl. információ, tudás) az egyik helyről a másikra áramlik úgy, hogy az érintett terület egyre nagyobb lesz, de ugyanaz a hatás a kiinduló helyen is megmarad, vagy tovább erősödik (pl. a modern kosárlabdázásnak ma is az Egyesült Államok a fellegvára, miközben a játék már az egész világon elterjedt).

Az expanziós diffúzió további két módon nyilvánulhat meg. A ragályos, vagy járványszerű terjedés alkalmával egyik populációról a másikra a közvetlen érintkezés során terjed a hatás. Ezen belül a hierarchikus diffúzióban az újítások eleinte a társadalmi hovatartozást, jövedelmi viszonyokat, településhierarchiát illetően „fentről lefelé", vagy „lentről felfelé" terjednek. Az elsőre példaként említhető az asztaliteniszezés, mely hazánkban a fővárosból indulva terjedt el a kisebb települések szintjére. A másodikra példa lehet a teke (ide értve a bowlingot is) mely népi sportjátékból vált kedvelt városi rekreációs és versenysporttá.

A relokációs - más források szerint diszlokációs (Trócsányi A.-Tóth J. 2002) - terjedés a sport esetében azt jelenti, hogy a kibocsátó területüket elhagyó, új területre áramló egyének magukkal viszik és elterjesztik sportkultúrájuk bizonyos elemeit (pl. a labdarúgást Latin-Amerikában az európai bevándorlók honosították meg).