Skip navigation

A táplálkozászavarok és a sport összefüggése

Az evészavarok gyakori velejárója a mozgásos hiperaktivitás, melynek célja a hízás elkerülése vagy a még eredményesebb testsúlycsökkentés. A betegek többsége a sok edzést használja fel a test kontrollálásának eszközeként. A nemzetközi irodalomban fontosnak vélték a „túlzott testmozgás" mértékét pontosan meghatározni, ami a „minimum heti 16 óra erőteljes testedzést jelenti" (Resch, 2007).

Az intenzív testkontroll a sportolók körében is megfigyelhető. Kiemelet fontosságú a test alakjának, tömegének és összetételének optimális kialakítása az olyan sportágakban, amelyeknél a vékony testalkat, egy bizonyos testsúly megtartása, vagy a nagyon alaposan kidolgozott izomtömeg a sikeres sportteljesítmény fontos eleme. Ezért a sportolók is veszélyeztetettnek számítanak a patológiás táplálkozási zavarok kialakulásának tekintetében (Túry és Pászthy, 2008). Sportteljesítményük drasztikusan csökkenhet a táplálkozászavar következtében. A legnagyobb veszélynek a következő sportokat űző versenyzők vannak kitéve: ritmikus gimnasztika, műkorcsolya, hosszútávfutás, balett, birkózás, karate, stb. Az esztétikai sportok versenyzői azért is tartoznak a különösen veszélyeztetettek csoportjába, mert számukra a specifikus edzések korai elkezdése szinte nélkülözhetetlen. Náluk a technikai tudás a későbbi életkorokban már nem alapozható meg. Ebből következően a sportágválasztás már önnmagában rizikótényezőt jelenthet (Sundgot-Borgen, 1994). Davison és mtsai (2001) kutatásai feltárták, hogy az esztétikai sportágat választó 5-7 éves lányok (vagy inkább gyerekek) jelentősen többet aggodalmaskodnak testsúlyuk miatt, mint a más sportágat űzők, vagy a kontrollszemélyek. E hatások pedig érthető módon döntően hozzájárulnak az evészavarok különböző formáinak gyakoribbá válásához. Ráadásul ezzel összefüggésben az is bekövetkezik, hogy egyre fiatalabb versenyzőket indítanak el felnőtt versenyeken, hiszen az ő testúlyuk könnyebb, mint a hasonló magasságú, ám idősebb versenyzőké. Eme tendencia csak a szabályok módosításával válhatna elkerülhetővé.

A súlycsoportos sportágakban az evészavarok gyakoribb előfordulása mellett az egészségtelen súlykontrolláló viselkedésformák, az önhánytatás, has-és vízhajtók használata is gyakrabban fordul elő (Valentino és mtsai, 2007).

A sportolók körében kialakuló táplálkozási zavaroknak több oka is lehet. Fontos tényező a hosszan tartó diétázás, illetve a súlyingadozás. Okozhatja valamilyen, akár tragikus esemény bekövetkezése: betegség, sérülés, edzőváltás, fontos személy elvesztése, párkapcsolati problémák, illetve a testsúlyra vonatkozó kellemetlen megjegyzések. Az edzésterjedelem jelentős megemelkedése is okozhat evészavart (Sundgot-Borgen,1994).

Ha a sportolónál jelentős fogyás következik be, illetve még soványsága ellenére is kövérnek érzi magát, akkor erős lehet a gyanú az anorexia nervosa jelenlétére. Következményei pedig elsősorban a patológiás törések, mint például a spontán, erős hatás nélkül bekövetkező törések, a stressztörések, a fáradásos törések és a gerincferdülés (scoliosis). Szövődményei közé tartozik a szomatikus működések lelassulása, az alacsony vérnyomás és a lelassult szívműködés, a bradycardia is (Resch, 1997). Az anorexia nervosa-ban szenvedő betegek személyiségjegyeire a teljesítményorientáció, a perfekcionizmus, a túlkonrolláltság és a kényszeresség igen gyakori jelemző. Ugyanezek a tulajdonságok, azaz a túlzott edzés, a tökéletességre való törekvés és a jól motiváltság a sport világában a minél jobb teljesítmény elérésének szándékát is jelezheti. Éppen ezért az edzőknek nehéz dolguk van, amikor azt kell megállapítaniuk, hogy ezen törekvések csak a siker érdekében vannak, vagy patológiás jelenséggel, betegséggel állnak-e szemben (Túry és Pászthy, 2008).

A bulimia nervosa a másik legismertebb táplálkozászavar, melynek alaptünetei a falásrohamok és az ezt követő önhánytatások. Szövődményei pedig a rendszeres hányások miatt bekövetkező káliumvesztés, amely szívritmuszavarokat, sőt súlyos esetben szívleállást is okozhat. Ezen betegség a sportolók körében is nehezen ismerhető fel, hiszen a beteg általában eltitkolja betegségét és testsúlya sem nagyon ingadozik (Túry és Pászthy, 2008).