Miért kezdjük el? – A motiváció

Az életben minden cselekvésünket valamilyen késztetésből, valamilyen - még ha nem is tudatosult - céllal tesszük.

A pszichofiziológia¹ oldaláról, bizonyos szempontból, viszonylag egyszerűnek tűnik a magyarázat. A szervezetünk folyamatosan a homeosztatikus egyensúly fenntartására törekszik. Ezért ha hiányállapot lép fel, legyen az éhség, szomjúság, vagy magasabb rendű szükséglet, pl. a megismerés, a tudás, vagy az önmegvalósítás² iránti vágy, ezt a hiányállapotot igyekszünk csökkenteni, egy megközelítő (könyv, étel, ital) vagy elkerülő magatartással. Amennyiben egy visszacsatolás - feedback -után úgy találjuk, hogy elértük a kívánt állapotot, és „kielégültünk", akkor megszűnik a motivált cselekvés oka. Az alábbi ábrán, a két, egymással „rokon" elmélet látható:

3. ábra A motivált viselkedés pszichofiziológiai alapjai Miller, Galanter, Plibram (1960) alapján

Az egyik magyar első osztályú labdarúgócsapat korábbi, szigetországból érkező edzője meglepődve tapasztalta, hogy a játékosok szerint nem motiválja őket eléggé. Azért volt meglepett, mert abból a sportkultúrából, ahonnan ő érkezett, egy professzionális, céltudatos sportolót nem kell motiválni, mert motiválja önmagát. Megtanítják rá gyermekkorban, ún. motivációs tartóoszlopokat „alakítanak" ki, melyek nagyon stabil alapot jelentenek az egész pályafutása alatt. Tehát az utánpótlás nevelés itt tényleg nevelés, mert nem csak képzik, hanem nevelik is a sportolót, miként érhet el magasabb teljesítményt.

A másik oldalon, a gyakorló testnevelők számtalanszor, sajnos egyre gyakrabban, találkoznak azzal a problémával, hogy a tanuló nem akar átöltözni, nem akar részt venni az órán. Persze már magában az a kérdés is felmerül, hogy miért kezd, vagy nem kezd el sportolni, mozogni valaki.

A fenti példák az egyik motivációs elmélet példái, mely a motivációt teljesítmény és részvételi motivációra osztja.

Weinberg és Gould (2011) kiemelik, hogy különbség van a között, ha valakinek a sportban, mozgásban való részvételének az okát vagy pedig a minél nagyobb teljesítmény elérésének az okát keressük. Az előbbibe tartozik például a jó társaság, az örömszerzés, a kikapcsolódás, a sikerélmény biztosítása és az általános fittség megszerzése is (Nagykáldi, 1998). Tehát, ha azt szeretnénk, hogy fiataljaink elkezdjenek sportolni (és ne is hagyják abba), akkor leginkább a fenti tényezőkre kell koncentrálni.

Gill (1986, id. Nagykáldi, 1998., 58.o. ) szerint „a teljesítménymotiváció olyan személyes orientáció, amelyben a sportoló a feladat sikeres teljesítésére törekszik, sőt célja elérésében kitart a sikertelenség esetén is. „ Vagyis a késztetés, a hajtóerő, a drive³, már ráépülve a részvételi motivációra, a teljesítmény elérésére vonatkozik. Meg kell említeni az igényszint kifejezést is. Ez a sportoló saját teljesítményszintjével kapcsolatos elvárása, igénye. Tudniillik, egy sikerorientált versenyző alkat esetében, a reálisan kitűzött célok elérése emeli az igényszintet. Tehát jobb teljesítményre sarkall. Míg egy kudarckerülő versenyző alkat, aki a képességeinél vagy gyengébb, vagy jóval nehezebb célokat tűz ki, akár eléri a célt, akár nem, az igényszintje jelentősen nem változik.

A teljesítménymotiváció egyik meghatározó modelljét Atkinson, Feather (1966) írta le. Ez interakcionista módon, figyelembe veszi mind a személyi, mind a helyzeti tényezőket, ld. 4. ábra.

4. ábra Interakcionista teljesítménycél elmélet

Az első, a személyiségtényező, szerint, a sikerorientált a siker eléréséért, míg a kudarckerülő a kudarc elkerüléséért tesz erőfeszítéseket. A második a feladathelyzetre vonatkozik (környezeti). A teljesítménymotivált versenyző alkatot a nehéz próbatétel jobban motiválja. A harmadik a viselkedéses jellemző, a magas teljesítményigényűek keresik a kihívásokat, míg az alacsony teljesítményigényűek elsősorban a kudarc elkerülésére fókuszálnak. Mindkét típust egyaránt motiválja a büszkeség - negyedik összetevő, emocionális -, de a sikeres sportolók inkább a büszkeségre összpontosítanak, ellentétben a kevésbé sikeresekre, akik a szégyenre. Különbség van a magas és alacsony teljesítményigényűek kockázatvállalása között is. Előbbiek több kihívást és - reálisan - magasabb kockázatot is vállalnak.

Deci (ld. Cashmore, 2008., 165., 242. o.) megkülönböztette a belső, intrinsic motivációt (késztetés) és a külső, extrinsic motivációt (ösztönzés). Amint az a magyar nyelvben is kiválóan megfogalmazott, az előbbinél a sportoló belső késztetést érez, hogy végrehajtsa a tevékenységet, ez okoz örömet számára. Az utóbbi esetben valamilyen külső ösztönző miatt (pl. pénz) sportol valaki. Különösen az utánpótlásban probléma, hogy egy idő után - főleg, ha a sikeres sportolót elkezdik akár érdemmel, akár érdemtelenül jutalmazni - már nem a sportág szeretete, a góllövés öröme, egy sikeresen megnyert mérkőzés okozta örömérzés, hanem a sportért kapott egyéb juttatások lesznek a dominánsak. A baj nem az, ha egy sportoló keresni akar, a baj az, ha egy idő után csak ez válik meghatározóvá. Így, kudarc esetén, amikor nem „jár" elismerés, nincs külső ösztönző, akkor akár a sportágtól való elfordulás is lehet a válasz.

Herzberg kéttényezős elmélete⁴ óta ismert az a tény, hogy egyébként pusztán az anyagiaktól nem fog valaki jobban teljesítni, tehát nem igaz a közhely, kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci.

[1] Hull dirve elméletéről a stresszel kapcsolatos részben olvashatnak bővebben

[2] Külön nem térek ki Maslow szükségletek hirearchiájának piramisára és elméletére, de a téma iránt érdeklődők, mint a motiváció egyik modelljét, az alábbi linken elérhetik: http://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis

[3] Hull Drive elmélete a motiváció egyik első, meghatározó elmélete, melyről bővebben itt olvashat: http://en.wikipedia.org/wiki/Clark_L._Hull

[4] kiváló összefoglaló olvasható a motivációs elméletek szervezeti szintű megközelítéseiről az alábbi oldalon: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/0007_c1_1054_1055_1057_vallalatigazdtan_scorm/4_2_3_frederick_herzberg_kettenyezos_motivacios_elmelete_77X3l71J7qPAmrMw.html