Agresszív vagy asszertív? – Érdekérvényesítés a sportban
Vajon agresszív-e az a sportoló, akik a másik földre vitelén vagy a kiütésén keresztül szerezheti meg a győzelmet? Vajon mit ért a nyilatkozó edző azon, hogy nem volt elég agresszív a csapatom? Számos alkalommal kerül elő a sportban az agresszió kifejezése, de ha jobban belegondolunk, nem egészen pontos a használata.
Az agresszió ugyanis irányított, szándékos károkozást jelent. Nem attitűd, hanem fizikai és/vagy verbális tevékenység (Nagykáldi, 1998). A sportban sohasem lehet az a célja valakinek, hogy megsemmisítse, szándékosan kárt (sérülést) okozzon ellenfelének. Ezért a sportpszichológiában egy másik kifejezést javasolnak a szakemberek használni, ez pedig az asszertivitás, az önérvényesítést, a rámenősséget, a jó értelemben vett keménységet.
A sportszakembereknek ismerniük kell az agresszió elméleteit ahhoz, hogy tanítványaiknál elkerüljék a nem kívánatos magatartásformákat. Freud szerint az agresszió veleszületett ösztönünk, minden emberben jelen van, mégpedig a két vezérlő ösztön közül az egyik, a halálösztön (thanatosz) képében. A frusztráció-agresszió hipotézis (Dollard és mtsai, 1939, ld. Nagykáldi, 1998) szerint, ha valaki akadályoztatva van célirányos tevékenysége elérésében, akkor ez frusztrációt okoz. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az egyén igyekezzen ezt az állapotot megszüntetni, és a megfigyelések szerint legtöbbször valamilyen agresszív cselekedettel érte el. Különösen nagy az edzők, testnevelők felelőssége, ugyanis a sport számos frusztrált helyzetet okozhat (pl. a védő nem tudja leszerelni a támadót), és erre reagálhat az egyén agresszíven (a védő „lerúgja" a támadót).
Később rájöttek, hogy a szociális közegnek, a milliőnek, mint minden más emberi viselkedésformában, itt is jelentős a szerepe. Bandura szociális tanuláselmélete (1973) szerint az agresszió kialakulása nagyban függ attól, hogy az egyén az adott környezetben (család, sportegyesület) mit lát, és nagy valószínűséggel azt a mintát fogja követni. Vagyis, ha a védő nem tudja leszerelni a támadót, de ennek hatására nem „lerúgja", hanem gyorsabban fog futni, stabilabban áll, jobban koncentrál, stb., akkor a fiatal ezt a mintát fogja követni, nem az agresszívat.
A módosított agresszióelmélet (ld. Nagykáldi, 1998) szerint a megemelkedett frusztráció szint növeli az arousalt és a dühöt, ennek következtében lehet a válasz agresszió, de ez csak akkor következik be, ha a szociális tanulás során az volt az egyén tapasztalata, hogy ez sikerrel kecsegtet. Viszont, amennyiben az volt a tapasztalat, hogy az agresszió nem vezet sikerre, akkor el is marad.
Összegzésképpen meg kell állapítani, hogy az agresszió sem a pályán sem azon kívül (szurkolói) nem vezet eredményre. Még akkor sem, ha nagy ritkán a másik megfélemlítése, sikerrel járhat. Mivel felesleges energiát von el magától a sporttevékenységtől, ezért ebből a szempontból sem kifizetődő magatartásforma.
Ellenben tudni kell, hogy legtöbbször az fog nyerni, aki képes akaratát az ellenfelére kényszeríteni, képes érvényesíteni önmagát, kellően rámenős. Ezt pedig asszertív viselkedésnek tekintjük.