1.2. Alapvetéseink
A természettudományok új felismerései az univerzum új szemléletéhez vezettek, mely által új világ- és emberképet alakítottak ki. Ennek hatása megfigyelhető a gyógypedagógiai gondolkodásban is, mely szerint a gyógypedagógiai tevékenységnek nem szabad kizárólag a gyógypedagógiai nevelést igénylő személyre irányulnia, hanem be kell vonnia azt a környezetet is, melyben az illető él, azon megfontolás alapján, hogy az ember a környező világgal kölcsönös viszonyban van. E szemléletmód szerint a nevelés, fejlesztés, képzés és terápia valamennyi formája az ember egész „hálózatára” hatással van. Nemcsak azok a didaktikai-metodikai alapelvek hatnak egységesen a speciális nevelési szükségletű emberre, melyek az egységes fejlesztés igényére épülnek, hanem a találkozások és érintések valamennyi formája észlelési és információs folyamatokat indít meg, melyek visszahatnak a személyre, és emlékként, tapasztalatként belsővé válnak. Az izoláltan megfigyelt magatartásmódokat elsődlegesen kiváltó faktorok keresésének a rendszerszemlélet alapján értelmezett gyógypedagógiában már nincs helye. (Bleidick, 1996; Haeberlin, 1996; Dill, 1996)
A speciális nevelési szükségletű gyermek rendszerbe illesztése az integráció feladata. Az integráció története során két markáns elméleti megközelítés artikulálódott, amely meghatározza az integráció európai gyakorlatát. Az egyik elméleti megközelítés, az integratív pedagógia elmélete a reformpedagógiák tapasztalatait felhasználva egy általános pedagógiai nézőpontból szemléli az integrációt. Az integratív pedagógia önmagát a pedagógia és a gyógypedagógia szintéziseként határozza meg. A másik az ökológiai-rendszerszemléletű gyógypedagógia elmélete, mely az integrációt a pedagógia alkotórészeként, dimenziójaként definiálva a pedagógia és a gyógypedagógia kooperációját hangsúlyozza. Az ökológiai-rendszerszemléletű gyógypedagógiát az élet bonyolult valóságának sok szempontú megközelítése jellemzi. A jelenségek „egészére” irányuló szemléletváltás által a gyógypedagógia feladata napjainkban: a nevelés az egész emberre irányuljon; kölcsönösen egészítse ki egymást az általános és speciális pedagógia; erősödjék a speciális pedagógia és a határtudományok kooperációja. Míg az ökológiai-rendszerszemléletű gyógypedagógia a fogyatékosok tanítása során szerzett tapasztalataiból, ezeket rendszerbe formáló elméletből kiindulva, addig az integratív pedagógia a reformpedagógiák és egyéb más pedagógiai irányzatok eredményeiből, és az eddigi integrációs tapasztalatokból kiindulva, két oldalról, mégis egymást kiegészítve járulnak hozzá az együttnevelés elméletéhez és gyakorlatához. (Réthyné, 2002b; Mesterházi, 2006) A kutyával asszisztált terápia és a lovasterápia gyakorlati megvalósításában szorosan érintkezik a környező természettel, személyekkel (1.1. ábra) s elméleti megalapozásában, fejlődésében több határtudománnyal (pl.: etológia, pszichológia, filozófia, teológia, antropológia). Az integratív pedagógiai és az ökológiai-rendszerszemléletű gyógypedagógiai gondolkodás, szemléletmód elsajátítása és megvalósítása által a terápiában részt vevő ember egész „hálózatára” hatással lehetünk. A pedagógia rendszerben való gondolkodása révén az inkluzív pedagógia megvalósításához közelebb kerülünk.
A tananyagban használt gyógypedagógiai meghatározásokról, fogalmakról bővebben:
http://pszk.nyme.hu/tamop412b/sni_tanulok/i1_a_fogyatkossg_s_fogyatkossgfogalom_rtelmezse.html
http://nevelestudomany.elte.hu/downloads/2014/nevelestudomany_2014_3_33-52.pdf
1.1. ábra: Egy összetett feladathelyzet (autizmussal élő kislánnyal) [Forrás: saját gyűjtemény]