3.3.1.Az állat-asszisztált terápia rövid története

A krónikák szerint állat és ember kapcsolatának terápiás célú „hasznosításával” először a XVIII. században a belgiumi Gheel-ben próbálkoztak, ahol az ember tevékeny és aktív gondoskodására szoruló állatokat használták arra, hogy egy munkaterápiás programban motiválják a betegeket mindennapi rendszeres feladataik elvégzésére. Az állat-asszisztált aktivitás,mint terápiás módszer még ugyanebben a században intézményesített formát öltött az angliai Yorkshire-ben (1790), ahol az akkoriban szokásos erős gyógyszerezés helyett a pszichiátriai betegek kezelésében az állatokról való gondoskodáson volt a hangsúly.A módszer azonban nem igazán terjedt el Európában, s csak viszonylag hosszú idő elteltével, 1867-ben Bielefeldben (Németország) alakult meg a „Bethel” terápiás központ epilepsziások számára, ahol amellett, hogy engedélyezett volt a háziállatok és kedvencek tartása, gondozása, lovas terápiákon is részt vehettek a betegek. A következő ismert adat már az első világháború utáni időszakból származik, 1919-ben a washingtoni St. Elizabethkórházban férfiak mentális egészségének javítására vontak be állatokat. Hasonló megfontolásokból alkalmaztak különböző fajú szelíd állatokat a II. világháborút követő időszakban, elsősorban sebesültek rehabilitációs, rekreációs programja során, mivel a velük való foglalatoskodás sikeresen elterelte a betegek gondolatait az átélt traumákról. Ebben az időszakban már a szakmai közvélemény előtt is elfogadottak voltak azok a nézetek, miszerint a házi kedvencekkel való kapcsolat fontos szerepet tölthet be a családtagok mentális egészségének megőrzésében, különös tekintettel a gyermekekre. A kutyának „mint a feltétel nélküli szeretet forrásának” fontos szerepet tulajdonítottak abban, hogy az ember szabadon kifejezhesse (levezethesse) a legkülönbözőbb érzelmeit.

A kutyát, mint terápiás „asszisztenst” azonban csak jóval később, az 1960-as évek végétől kezdték alkalmazni. Boris Levinson, egy amerikai pszichiátervéletlen megfigyelése vezette rá a szakmát arra felismerésre, hogy érdemes a módszert alkalmazni. A pszichiáter egy alkalommal, magával vitte kutyáját, Jingles-t, egy szociális viselkedési zavarral küzdőkisfiúval folytatott terápiás kezelésre. A gyermekkel egészen addig az alkalomig nem sikerült kommunikációs kapcsolatot kialakítania, ám a kutya megjelenése felkeltette a kisfiú érdeklődését, aki beszélni kezdett az állathoz, mesélt neki olyan dolgokat, amelyből a terapeuta is tudott meríteni munkájához, ezáltal könnyebben tudta megközelíteni a gyermeket. Levinson a kutyával és a kisfiúval tulajdonképpen egy „triádikus” kommunikatív interakciót alakított ki, melyben a kutya volt kettőjük között a közös kapocs, a közlés során igénybevett csatorna. Mindketten a kutyához beszéltek, így rajta keresztül értették meg egymást (Levinson, 1969). Nagyon fontos tényezője volt az ily módon folytatott terápiának, hogy a gyermek és az állat kapcsolatához nem tartozott félelem, megfelelési kényszer, ezért a gyermek engedte a kutyának, hogy közel menjen hozzá, fizikai kontaktust létesített vele, s barátságot, egyfajta „titkos” szövetséget alakított ki vele.

Az ezt követő évtizedekben egyre gyakrabban kerültek megvalósításra a pszichoterápiás és fejlesztőmunka során ún. állatterápiásprogramok, főleg olyan esetekben, amikor nehézséget jelentett az idős emberek vagy gyerekek motivációjának megteremtése és tartós fenntartása, vagy gondot okozott a sikeres munka szempontjából alapvetően fontos kommunikációs csatornák kialakítása.

Az elmúlt néhány évtizedben robbanásszerűen terjedt a módszer, amit jól érzékeltet az számadat, hogy jelenleg az Egyesült Államokban közel 20 ezer képzett terápiás kutya dolgozik rendszeresen, s az általuk ellátott személyek száma pedig meghaladja a 200 ezer főt. Európa szerte pedig mintegy 5-6 ezer képzett kutya vesz részt a legkülönbözőbb terápiás programokban, pl. a mozgás-, értelmi-, érzelmi-akarati képességek fejlesztésében vagy az idősellátásban illetve pszichoterápiás célok megvalósításában működnek közre.

A módszer terjedésével azonban egyre zavaróbb problémaként jelentkezett, hogy az állatasszisztált terápia pontos hatásmechanizmusa teljesen ismeretlen volt, s ez alapvető akadályát képezte annak, hogy az eljárás „hivatalos rangra” emelkedve széleskörű szakmai elfogadásra leljen. Az Egyesült Államokban egészségtudományi kutatók már az 1980-as években felhívták a figyelmet arra, hogy az állatasszisztált terápia - legyen az bármilyen kontextusban, célcsoporttal és fejlesztési cél érdekében végrehajtott program - jövőbeni karrierje azon áll vagy bukik,hogy rendelkezünk-e kellő mennyiségű és minőségű tudományos adattal az egyes technikák hatékonyságát, hatásmechanizmusát és korlátait illetően(Wilson és Netting1983,http://europepmc.org/abstract/med/6360967).Ezzel összhangban jelentette meg az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet is állásfoglalását, amelyben kijelentik, hogy bár még nincs az állatasszisztált terápia előnyös hatásait illetően elegendő tudományos bizonyíték a kezünkben, nagyon ígéretes kutatási területek bontakoznak ki e tekintetben,és mind elméleti tudományos szempontból, mind pedig gyakorlati (egészségügyi- és gazdasági) jelentőségénél fogva fontos stratégiai cél lenne az ezirányú kutatások erősítése(NIH, 1988)

(https://books.google.hu/books/about/Health_Benefits_of_Pets.html?id=1vZFAAAAYAAJ&hl=hu).

Nem véletlen tehát, hogy az 1990-es évek közepétől egyre növekvő számban jelentek meg azok a tudományos vizsgálatok, melyek célja többek között a kutya-ember kapcsolatban rejlő terápiás hatás okainak és mechanizmusainak mind jobb megismerése.