Skip navigation

3.1.1. A kutya eredete

A kutyával foglalkozó rendszeres tudományos vizsgálatok viszonylag újak ahhoz képest, hogy legrégebbi háziállatunkról van szó. Az, hogy valójában mennyire régi is ez a kapcsolat, csak mintegy 15-20 éve ismerte fel a tudomány, mint ahogy a kutya származásának kérdése is csak nemrég tisztázódott.

A kutyafélék (Canidae) családját ma 15 faj is képviseli (pl. farkas, prérifarkas, sakál, róka stb.) ezek mind többé-kevésbé társas életmódot folytató intelligens ragadozók. Ami a kutyát illeti, a fajon belül olyan nagy a változatosság mind testfelépítést mind pedig a temperamentumot tekintve, kezdve a zsebméretű csivavától a hatalmas bernáthegyiig, hogy nagyon sokáig az volt az általános vélekedés hogy a kutyák őse a vad kutyafélék keveréke lehetett. Még jó 40 évvel ezelőtt is neves szakemberek, mint például Konrad Lorenz, a Nobel díjas osztrák etológus is azt a nézetet képviselték, hogy a kutya két forrásból ered: egyes fajták a sakáltól, míg mások a farkastól származnak.

A modern genetikai és viselkedéstudományi vizsgálatoknak köszönhetően azonban mára már egyértelműen bebizonyosodott, hogy óriási mértékű változatosságuk ellenére valamennyi kutya egyetlen közös őstől származik, ez pedig azonos a mai farkas ősével. Ezt igazolja az is, hogy azokon a vidékeken, ahol az elkóborló kutyák összeakadhatnak vadonélő rokonaikkal, csupán a farkas és kutya kereszteződése figyelhető meg rendszeresen. A sakál és kutya természetes körülmények közötti párosodását még egyáltalán nem figyelték meg, a prérifarkas és kutya között pedig csak alkalmanként és elenyészően csekély számban fordul elő hibridizáció. Egészséges és szaporodóképes utódok azonban csak a farkas és kutya keresztezésből származnak. A kutyát és a farkast ezért genetikai értelemben ugyanazon fajhoz tartozónak kell tekintsük, éppen ezért sokan a kutyát a farkas egyik alfajának tartják, és nem külön fajként határozzák meg. (Ellentétben például a ló és a szamár esetével, ahol a hibrid utód, az öszvér már szaporodásképtelen, jelezve, hogy szülei valójában eltérő fajhoz tartozónak tekinthetők)

Ökológiai és viselkedéstudományi szempontból azonban a kutyát és a farkast két külön fajként kezeljük. Egyrészt a Föld egyetlen élőhelyén sem alkotnak természetes szaporodási közösséget, sőta kutya jelenkori szaporodását az ember az, aki nagymértékben befolyásolja.

Másrészt bár mind a kutya mind a farkas rendelkezik a komplextársas életmód kialakítását lehetővé tévő képességekkel, viselkedésüket tekintve olyan nagymértékű eltéréseket tapasztalhatunk, mely alapos indokot szolgáltat arra, hogy külön fajként tekintsünk rájuk.

A kutya tulajdonképpen nem más, mint a farkasnak egy olyan „viselkedési mutánsa” melyet az emberrel való együttélés sajátos alkalmazkodási kényszerei hoztak létre (ezzel kapcsolatos részleteket lásd később).