Skip navigation

3.2.7. Tanítási helyzetek felismerése

Az emberi faj különleges evolúciós sikerének egyik fontos kulcseleme valószínűleg az, hogy rendkívüli mértékben képesek vagyunk információinkat megosztani egymással. Elsősorban abban az értelemben, hogy a már megszerzett tudás generációk közötti átadása biztosítja a fajunk sikerességét, az emberi kultúra kialakulását. E tudás átadását csak az emberre jellemző tanítás-taníthatóság biztosítja, hiszen a tanítási helyzetek különösen alkalmasak arra, hogy a csoportos élet szerveződésében fontos, olyan kulturális információk kerüljenek átadásra (szokások, rítusok, tárgymanipulációs ismeretek, viselkedési szabályok) melyek ok-okozati összefüggései nem könnyen beláthatók, kognitív hátterük gyakran homályos, és ily módon egyéni (próba-szerencse) tanulással vagy valamiféle belátás útján történő megismeréssel nem könnyen sajátíthatók el. Eszerint már kora gyermekkorban megjelennek bizonyos képességek, melyek a gyermekek tanítási helyzetekre való érzékenységét, taníthatóságát biztosítják, s ezek nem szükségszerűen magas szintű elmeképességek. Az emberi fajra jellemző pedagógiai adaptáció feltehetőleg a törzsfejlődés során előbb jelent meg, mint a nyelvi képességek, s nem következménye, hanem lényeges előfeltétele lehetett a nyelvi kommunikáció és kifinomult mentális állapot-tulajdonítási képességeink kialakulásának.  

Három tulajdonságot tekintenek olyan viselkedési adaptációknak, amelyek már korai csecsemőkorban biztosítják a tanítási helyzetekre való fogékonyságot (Topál2006,http://www.matud.iif.hu/06feb/03.html).

(1) A felnőtt (’tanító’) által kinyilvánítottközlési szándékot kifejező jelzésekre (szemkontaktus, megszólítás, sajátos hanghordozással jellemezhető ún. dajkabeszédstb.) mutatott érzékenység.

(2) Arra való készség, hogy a ’tanító’ irányító jeleit (mutató kézmozdulat, tekintet, stb.) kövessék és azonosítsák azokat a referenseket (tárgyakat, személyeket, stb.), amire ezek irányulnak.

(3) Azzal kapcsolatos elvárás, hogy a jelzett referenssel kapcsolatban a tanító valamilyen releváns, fontos, új információt közöl, amit érdemes gyorsan, tartósan megjegyezni.

A még nem beszélő csecsemőnek ezek a tulajdonságai a kutyának éppen azokkal a jellegzetességeivel állíthatók párhuzamba, amelyekről a kutya-farkas összehasonlítások révén tudjuk, hogy a háziasítás során megváltoztak. Egyrészt a kutya rendkívül érzékeny az ember figyelmi állapotát jelző viselkedési jegyekre, és nagyon könnyen vesz fel szemkontaktust az emberrel. Másrészt az ember legkülönbözőbb mutató jelzéseit képes követni, és fontosak számára ezeknek az irányító jelzéseknek a referenciális, tárgyra vonatkozó komponensei. Harmadrészt a természetes szelekció által a farkasban kialakított jól szabályozott viselkedésrepertoár felbomlása rendkívül rugalmas viselkedést tesz lehetővé, és utat nyit az iránt, hogy az ember határozhassa meg, hogy mi a megtanulandó viselkedés, a fontos információ egy adott helyzetben. Az ember tanítóként való elfogadását, és egyáltalán a tanulási helyzetekben való aktív, együttműködő részvételt erősíti továbbá a csak kutyára jellemző, „humán-analóg”, emberhez való kötődés.

A kutya tanítási szituációkban való viselkedése tehát tekinthető úgy, mint az ember tudás-átadást szolgáló pedagógiai helyzeteiben ’tanulóként’ befogadóként való részvételi képesség megnyilvánulása.