Skip navigation

3.1.4. Hogyan történt a kutya domesztikálása?

Nemcsak a háziasítás helyszíne körül folyik a vita, de a kutyával kapcsolatban komoly kétségek merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy keletkezési története hagyományos értelemben vett háziasítás lett volna. A különböző háziállatok ember körül való megjelenése ugyanis tulajdonképpen a meghatározott célok (pl. tejtermelés) és feladatok (pl. vadászat) érdekében történő tudatos válogatáson és szaporításon alapuló szelídítés következménye. A különböző állatok ily módon való hasznosítása akkor jelenhetett meg az emberi történelemben, amikor vándorló-vadászó őseink a földművelésre áttérve letelepedett életmódra tértek át és kezdték megismerni a növények és állatok szaporodásának titkait.

A kutya esetében azonban nagy valószínűséggel egészen másról van szó, hiszen néhány tízezer évvel ezelőtt az ember még bizonyosan nem állt azon a technikai és tudás szinten, hogy végrehajtson egy bonyolult tenyésztési programot. A vándorló életmód, az eszközök egyszerűsége és a szaporodásra vonatkozó ismeretek hiánya miatt kevéssé valószínű, hogy az ember, belátva, milyen hasznos szolgálatot tenne neki egy szelíd farkas, szándékosan befogjon, szelídítsen, fogságban tartson és bizonyos céloknak megfelelően tenyésszen egyedeket. A farkas egyébként sem olyan ideális faj a háziasításhoz, hogy elsőnek kellett volna lennie. Ugyanis erősen ragaszkodik az általa birtokolt és védett területhez, ami nem kedvez annak, hogy a vándorló embercsoportokhoz csatlakozzon. Kevés tagot számláló, zárt családi csoportban él, ezért rosszul tűri fajtársai szoros közelségét, az idegen fajtársakat pedig gyakran megöli (ezért nehezen lehet új tenyészállatot csatolni a falkához). A farkas-pár tagjai hűek egymáshoz és egy adott falkában csak a vezérhím és nősténye hozhat utódokat világra. Az ember tehát nem párosíthatja kénye-kedve szerint az fogságban tartott egyedeket. Továbbá a farkaskölyök magatehetetlen, hosszas gondozásra szorul, ami a megnehezíti az embercsoport vándorlását.

Sokkal ésszerűbb az a feltételezés, hogy az ember és a kutyává váló farkas közös élettérbe kerülve, a kölcsönös előnyök mentén fokozatosan egyre szorosabb kapcsolatot kialakítva évezredeken keresztül „csiszolódott össze” mielőtt még az ember felismerve a körülötte élő kutya-ősben rejlő lehetőségeket tényleges szelídítésébe és tenyésztésébe fogott volna. A háziasítást megelőzően tehát valamiféle természetes előszelekció zajlott le. A hatékonyan vadászó emberi csoportok feltehetően sok állati maradványt hagytak maguk mögött. Ez az újonnan megnyíló forrás elláthatta a farkasfalkákból kivert, gyengébb, alárendelt példányokat, amelyek eleinte kerülték az embert, és csak a maradékot szedték fel. Az emberek eltűrték a táboruk körül lődörgő állatokat, mert támadásuktól nem kellett tartani, viszont a takarításuk miatt csökkent a legyek és egyéb paraziták száma a tábor körül, és ritkábbak lettek a fertőző betegségek. Azt is észrevehették, hogy ezek az állatok hamarabb felfedezik a betolakodókat, mint ők, és jelzéseiket felismerve időben felkészülhettek a támadásokra.