Skip navigation

3.1.6.3. Kommunikációs készségek

A kutyává válás egyik legfontosabb mozgatórugója az ún. „kommunikációs kényszer”, vagyis az a tény, hogy az emberrel komplex együttműködésen alapuló interakciókat csak akkor tudhat egy állat kialakítani, ha képes kompetens módon részt venni az emberi kommunikációban. Ez több szempontból is nagyon komoly kihívás. Ugyanis az ember alapvetően nyelvi kommunikációs rendszere megfejthetetlenül bonyolult egy nyelvi készségekkel nem rendelkező faj számára, a kutyafélék egyébként is alapvetően más módon kommunikálnak, mint az ember, elsősorban a szaglás és fül/farok jelzések útján, nem pedig hangokkal. A háziasítás során éppen ezért a farkasra jellemző kommunikatív jelzések szerepe csökkent, és a kutya jellegzetesen fogékonnyá vált az emberi vizuális (gesztusok) és hangjelzésekre, nemcsak mint „befogadó” hanem mint „jeladó” is. Ez nyilvánul meg abban, hogy a kutyák nagy tehetséggel alkalmazzák a szemmel/orral való mutogatást és az ugatás, mint jellegzetesen tagolt vokalizáció olyan sajátosságukká vált, amit nagyon sokféle helyzetben változatosan alkalmaznak (a farkasok kizárólag fenyegetésként használnak ugató jellegű hangokat).