IV.1.3. A dagerrotípia és a talbotípia

A XIX. század elején a technika fejlődésének meglódulása, a technológia és a gépek iránti tisztelet szinte szükségszerűvé tette, hogy a camera obscura képét meg is lehessen ragadni, be lehessen égetni, örökkévalóvá lehessen tenni. Az igény megjelenésével egyidejűleg, egymástól függetlenül több kutató is megoldotta ezt a problémát.

Az ezüstsók fényérzékenységét a 18. század elején fedezte fel Heinrich Schulze német vegyész.

Louis Daguerre és Nicéphore Niépce kifejlesztették a dagerrotípiát. A Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertették a dagerrotípia készítését. Ezt a napot, 1839. augusztus 19-ét, tekinthetjük a fényképészet megszületésének. A francia állam Niépce és Daguerre találmányát életjáradék fejében megváltotta, majd a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Az egyik első sikeres „maradandó” fénykép 1827-ből való. A címe: Kilátás a dolgozószobából. A felvételt Niépce készítette több mint 8 órás expozícióval Saint-Loup-de-Varennes-ben lévő házának ablakából.[1]

Az egyik első fénykép: „Kilátás a dolgozószobából” (1827)

(A kép forrása: http://commons.wikimedia.org/wiki/) 

William H. F. Talbot 1839. január 31-én a Londonban bemutatott negatív-pozitív eljárása, a talbotípia megelőzte a francia bejelentést, azonban olyan szabadalmi megkötések voltak rajta, melyek nem kelhettek versenyre a „világnak ajándékozott”, vagyis közkinccsé tett dagerrotípiával. Így a talbotípia kevésbé terjedt el.