Skip navigation

VIII.3.4. Erőszak és agresszió a médiában

A pszichológusok és a pedagógusok egy része már a televíziózás elterjedésének hajnalán szóvá tette annak esetleges negatív hatásait. Már az ’50-es évektől megdöbbentő adatok láttak napvilágot az USA-ban:

  • 1951 és 53 között az agresszív képsorok aránya 15%-kal emelkedett
  • 1953 és 64 között az agresszív képsorok aránya 90%-kal emelkedett
  • 1968-ban egy átlagos amerikai fiatal 15 és 25 éves kora között 13 400 ember erőszakos halálát nézi végig a képernyőn.
  • 1979-ban három amerikai csatorna műsorkínálatát vizsgálva megállapították, hogy a műsorok 80%-ában van erőszak, és a műsorok szereplőinek 65%-át érinti az erőszak.[1]

Az erőszak-ábrázolás megítélését illetően különböző nézőpontok léteznek. Vannak, akik szerint az erőszakos tartalmú képsorok felzaklatják a befogadót, akiben hatásukra agresszív energiák gyűlnek fel, amelyek szélsőséges esetben utat találnak a környezetük felé. Mások szerint az erőszak az élet része, természetes velejárója, és hiteltelen lenne a média, ha soha nem mutatná, és nem feltétlenül azért köti le a figyelmünket a médiában ábrázolt erőszak, mert valóban agresszívek volnánk, hanem azért, mert érzékenyek vagyunk a témára, aggaszt minket az agresszió.

Katarzis-elmélet: Ha agresszív tartalmakkal teli filmeket nézünk, vagy olyan számítógépes játékot játszunk, amelyben meg kell semmisíteni az ellenséget, azzal kiéljük agresszív hajlamainkat, és nem közvetítjük azokat hús-vér embertársaink felé. Az erőszak szemlélése az agresszív késztetések alóli felszabaduláshoz vezet.

Ópium-elmélet: A médiában látott erőszak eltompítja az érzékeket, a befogadó érzéketlenné válik az agresszió megnyilvánulásaival szemben, így közönyössé válik a környezetében tapasztalható erőszakos cselekmények iránt is.



[1] R. M. Liebert, O.N. Larsen, G. Gerbner és R.E. Goranson kutatásait összesítette Marcel Frydman: Televízió és agresszió című könyvében. Pont Kiadó, Budapest, 2004. 8. old.