Skip navigation

VI.3.1. A klasszikus közösségi oldalakban rejlő lehetőségek és veszélyek

A közösségi hálózatok története 1995-re nyúlik vissza, ekkor tűnt fel az amerikai weben a Classmates.com, melynek segítségével megtalálhatták egymást az emberek, akár az óvodában, akár a gimnáziumban, akár a katonaságban ismerkedtek meg. A következő években több hasonló oldal indult el.

A kétezres évek első felében kezdtek rohamosan elterjedni a közösségi oldalak, 2003-ban indult a MySpace és a LinkedIn, 2004-ben a Facebook, 2006-ban a Twitter.

Az iWiW magyar közösségi weboldalként egyike volt a világ legelső ismeretségi hálózatainak. A szolgáltatás 2002. áprilisában kezdte meg működését, 2005 és 2010 között a leglátogatottabb magyar weboldal volt.

A klasszikus közösségi oldalak lényege, hogy az emberek (később cégek, intézmények, vállalkozások) regisztrálnak rajtuk és kialakítanak egy profilt. Az oldalakon el tudnak érni, ismerősnek tudnak jelölni más személyeket, majd a kölcsönös bejelölés után üzeneteket válthatnak, tartalmakat oszthatnak meg egymással. A klasszikus közösségi oldalak elsődleges célja a kapcsolattartás: ismerőseink tudomására hozni, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, hogyan élünk, mit gondolunk, mivel töltjük az időt − illetve ismerőseinkről is megtudni ugyanezeket.

Létezésük óta számos kritika éri őket. Sokak szerint nem építik, de inkább rombolják a valódi közösségeket. A közösségbe tartozás érzetét keltik, holott ez csak látszat, valójában elmagányosodáshoz vezetnek. Elterjedésük után megindult az ismerőskeresési láz: minél több ismerőse volt/van valakinek, annál inkább azt az illúziót kelti másokban, hogy ő a társadalom megbecsült tagja: hiszen ha ennyi embert ismer, akkor bizonyára „menő”, befolyásos, nyílt, barátságos, sokan szeretik őt, stb. Az igazság azonban az, hogy több száz vagy ezer ismerősre lehetetlen figyelni, ennyi emberrel nem lehet valódi közösséget alkotni. További kritikaként merül fel, hogy a közösségi hálókon az emberek könnyen formálják olyanra saját arculatukat, amilyennek szeretnék, ha mások látnák őket: pozitív tulajdonságaikat domborítják, csak az előnyös, pozitív üzeneteket hordozó fotóikat töltik fel. Így megtörténhet, hogy a közösségi hálón „megalkotott” személyiség nem, vagy csak részben fedi a valódit. Az egyén így bizonyos értelemben kettős életet kezd élni, s ez pszichés problémákhoz is vezethet, torzulhat az énképe.

Sokak mindennapi gondolkodását annyira uralják a közösségi hálók, hogy képtelenné válnak a valóság kínálta élmények élvezetére. Ahelyett, hogy egy-egy nyaralás, kirándulás, rendezvény, stb. élményeit az adott pillanatban kiélveznék, egyfolytában fényképeznek és videóznak, arra készülve, hogy a képeket majd feltöltik a közösségi oldalra, megmutatva a világnak, hogy ők hol jártak, miben volt részük. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy az emberek a valóságban egyre kevésbé találják a helyüket, így egyre több időt töltenek a közösségi hálón. Ott azonban valójában nem másokkal foglalkoznak, hanem saját magukkal. A felhasználók jellemzően jóval több időt töltenek a saját profiljuk formálásával, mint a mások dolgainak megnézegetésével. Sokak szerint a  közösségek ily módon nem a társas kapcsolatokat, inkább az egót építik.